HÍREK
 KÖNYVEK
 MEDICUS ANONYMUS
 SZERZŐK
 TÁRLAT
 LINKEK
 E-MAIL AZ
 ANONYMUSNAK
 Bejelentkezés

  « Felhasználó

  « Jelszó

 
 Regisztráció
 Keresés

 

 
Kutas József
Egy vándor

Sorozat:


Részlet:

Földnyelv Sinagavánál
Az álmos tenger lágyan püfölte a puha földet Meguro partjainál, mint párnás kezével bölcsőjét a kisgyerek. Zen-szél fújt dél felől, sós árama megtöltötte a hajnali légteret és a hófehér, könnyű vitorlákat, amelyek szinte felszálltak látszottak a sötét hajótörzsről. Egy tucat halászdzsunka futott versenyt a zennel, rutinosan változtatva irányát, sűrűn átfésülve az öböl változó mélységű vizét, mielőtt a szabad habokra bízná magát. A kék örvényekbe gabalyodva ujjnyi hosszúságú, szivárványszínű halak evickéltek a csendes kikötők irányába, ahol vastag szemű hálók várták az eltévedt rajokat.Az óceánra tartó tengerészek nagyobb zsákmány reményében kapaszkodtak az egyelőre kedvezőtlen szélbe, amely furcsa oldalazásra kényszerítette a hajókat, s ami – a Benten- szentélyben gyújtott kókuszgyertyáknak köszönhetően – nyílegyenesen fogja őket majd delfinek, sárkányteknőcök vagy (istenek, segítsetek) óriásbálnák után röpíteni. Jacuro a Kiotó kormányánál állva éppen kurta parancsot lökött oda Jeninek, aki a rosszul felcsévélt kötélzettel küszködött – mint mindig, ha holdfényben indultak el, és Jeni túl kevés, vagy túl sok vöröset ivott a Karomban –, amikor egy erős oldalhullám telibe találta a hajót. A vitorla ocsmány nyekkenéssel csuklott össze, a karcsú törzs keresztbe fordult, és vadul sodródni kezdett a daibák felé.– Vigyázz! – szólt halkan Jacuro. – Vigyázz, a szentségit. A földpadok!– Mit csináltam már megint? – érdeklődött Jeni, s míg a parancsnok korrigálta a hibát, és újra szélbe állította a Kiotót, rendbe szedte a kilazult orrkötelet.– Nem figyeltél – mondta Jacuro, orra alatt somolyogva. Összes hibája dacára kedvelte Jenit, aki minden tengerre szálló hajókapitány rémálma volt: nagy testű, tohonya, bávatag legény, aki iszonyatos testi erejét ritkán kamatoztatta legendásan lassú felfogóképessége miatt. Bár gyakran összekülönböztek, senki mással nem ült volna egy csónakba. Az iskolapadból ismerte, és tíz éve hajtották együtt a halakat. – Nem figyeltél, a mindenségit.– Ne káromkodjál, testvérem – ásított Jeni. – Így egy fityinget se ér a szentélyben kirakott gyertya, pedig, hidd el, jó néhány kupa vörösbort adnak érte a Karomban.– De a gyertya sokkal tovább ég Benten-szentélyben – jelentette ki Jacuro, és megdörzsölte hosszú, egyenes orrát, amit anyja szamuráj-őseitől örökölt –, mint ameddig a te kupáid tartanak. Testvérem.– Az már szentigaz – helyeselt Jeni, és felsandított. – Kis híján ráhágtunk az erődökre.Jacuro hátranézett. A daibákat jó öt évvel ezelőtt építtette az utolsó Tokugava, Ani a fehér bőrű tengerentúliak támadásai ellen. A sziklakitüremkedések hegyére állított parányi fa őrtornyok nem az öbölbe való bejutást nehezítették, sokkal inkább vészjelek leadására voltak alkalmasak. Edo igencsak sebezhető lett az óceán felől a Fekete Hajók megjelenése óta, és azóta a víz mellett élők a szirteken megtörő habok moraját vagy a gyakori égzengést is fenyegető ágyúdörgésnek vélték. Egy vándor, akiben sokan Kamacsiróra ismertek, szívesen utánozta a vészjósló zörejeket egy-egy csésze szaké után, nem kevés riadalmat okozva a kocsmavendégek körében.A fiatalember elfintorodott.  – Semmi vész – állapította meg. – Mostantól jobban ügyelhetnél. Ha így megy tovább, dél lesz, mire elérjük a nyílt vizet, és addigra Koru és a többiek elijesztik a nagyhalakat előlünk.– Nem akarok nagyhalat – jelentette ki Jeni határozottan, és társa mellé mászott. Hatalmasat ásított. – Jó nekem a kicsi is, csak sok legyen belőle. Jobb ma egy angolna, mint holnap egy delfin.– A han-csi bölcsességeket hagyd meg a Karom készséges lányainak – szólt rá Jacuro. – Nézd! Nem megmondtam? Mi vagyunk a legutolsók.– Lassan járj, tovább élsz – válaszolta Jeni. – Különben meg, minek ez a rohanás? A nagyhalak rég a mélyek mélyén csörtetnek. Semmilyen imádság nem hozza őket a felszínre.– Egy palackorrút foghatnánk végre – mondta Jacuro bosszúsan, és igazított a lapáton. – Vagy kettőt. Nehezedre esne derűlátóbbnak mutatkozni?– Igen – közölte Jeni. – Egy hónapja makrélákkal vigasztalódunk, testvérem. Miért épp’ ma lenne szerencsénk? A magam részéről maradnék a hazai vizeken, ahol lelátok a fenékig, és nem merészkednék messzebbre.– Gyáva giliszta.– Aki mondja.Összeütötték tenyerüket, és visszatértek a lapát és a kötél mellé.A zen keményebb ütemet diktált. Igyekezniük kellett, ha tartani akarták a „lépést” a többiekkel. Jacuro ismerte az öblöt, ám a nyílt tengerhez nem tudott hozzászokni. Játszotta Jeni előtt a rutinos, bölcs bálnavadászt, aki a Hej oda! kiáltással, a bálnát látó rikoltással kel és fekszik, ám belül remegett az idegességtől, és mardosta a kétség. A Kiotó jelentette családja számára az utolsó szalmaszálat. Ha elnyeli a „mélyek mélye”, mi lesz anyjával és húgaival? Jeni csak-csak boldogul valahogyan, hiszen ekkora behemót emberre mindig szükség van a cölöprepesztő gátaknál vagy az örömházak testőrcsapatában, ám ő alacsony és inas, igazi tengerész-alkat – semmi más munkára nem alkalmas. Legfeljebb zsebmetszőnek lenne jó; vagy őrnek a két daiba egyikébe, ám addig várnia kell négy évet, míg eléri harmincat.Akadt még valami, ami miatt ódzkodott elhagyni a hazai nyomvonalakat. Apja egyszerű matróz volt Ani Császárdaru nevű hadihajóján. Hajó? Jacuro sóhajtott egy nagyot. Apja elbeszéléseiben a Császárdaru legyőzhetetlen, tüzet okádó óriás gályaként szerepelt, és ő tátott szájjal hallgatta történeteit, miközben rétest majszolt… aztán egyszer apja elvitte a kikötőbe, és felcsempészte a fedélzetre. Előtte három napig nem aludt a kíváncsiságtól, utána ugyanennyi ideig a csalódástól. A Daru, noha elbűvölő, kecses bárka volt, törékeny teknőnek tűnt a felhőevő habokhoz képest; a matrózok majd’ kicsattantak az egészségtől, a kapitány rubinfejű pálcával, halkan vezényelt az evezősöknek, és hitt a Császár, a Mindenek Ura mosolyában.A Darut a Fekete Hajók süllyesztették el, amikor felvonultak Edo elé, és a Császár eléjük küldte kicsiny flottáját. A Daruval egyetlen, jól irányzott sortűz végzett. Senki sem élte túl a pusztulást. A szükség nagy úr. Nem hencegett, amikor az óriásbálnát vagy a palackorrút emlegette. Egy ilyen fogás párját ritkítja, és fejedelmi díjat adnak érte a nagypiacon; talán a gazdag daimjók fülébe is eljut a hír, és ez hosszú időre megoldaná kenyérgondjait. Talán. Másrészt viszont… ha kudarcot vall, és a Kiotónak baja esik… Jacuro tehát rendkívül óvatosan merészkedett a daibákon túli világba, készen arra, hogy a legenyhébb figyelmeztető jelre – alacsonyan szálló sirály, háromárbocos alakú felleg vagy mély mordulás, ami végigszánt a vízen, és nem a tréfamester, Kamacsiro okozza – félrekapja a kormánylapátot, és (hátában a zennel) megiramodik a biztonságos partok felé. Így viszont csak makrélára, lazacra vagy laposszájú teknősre futotta. Nem csoda, hogy amint kikötöttek, és megszabadultak a zsákmánytól, máris kezdhették újra. Jacurónak négy éhes szájat kellett táplálnia a sajátján kívül. Néha irigyelte Jenit, aki egyedül élt. Állami csúcsosházban nevelkedett, és még nem talált lányt, akit elvehetett volna – igaz, nem is keresett; megfelelt neki a Karom kétes hírű lányai közül a legvörösebb, a legtüzesebb vagy a legszőkésebb, legszelídebb teremtés. – Ezen kívül lusta vagy, mint a vörösfülű rák – mondta Jacuro, mihelyst tisztes távolba kerültek a daibák hullámtörőitől. – A rák tud úszni – vetette oda Jeni, és levágott egy darab kötelet –, ellentétben velem. Egyébként mehetünk bálnára vagy krákra, ahogy tetszik. Sarae tegnap azt mondta, hogy hozzám jön, ha megkérem, és ha lesz egy házam, ahová hazavihetem.– Sarae? – Jacuro összeszorította a fogát, nehogy elnevesse magát.– Igen, ő – felelte Jeni dacosan, és felszegte a fejét. – Miért, mi van vele? Mutass nekem egy palackorrút vagy pörölycápát, leharapom a fejét, ha ez kell neki! – Jól van, jól – nyugtatta Jacuro, és hümmögve előrepillantott a faragott hajóorr felett. – Nem kell mindjárt felkapni a vizet.– Nem kapom – mondta Jeni, az örök tagadó. – Egy szilárd bambusz házat akarok, ahová Sarae beköltözik. Eljöhetsz látogatóba. Feltéve, ha a makrélák engedik.– Azt mondod, menjünk a mélyek mélye fölé? És ha megtámad egy szörny? Vagy a Fekete Hajók? He? Mi lesz akkor?Jeni végigpásztázta a fodros, csendesülő, fehér hasú hullámokat, amelyek makuri hímzéses szőnyegekhez hasonlítottak, és egy ideig hallgatott. Bütykös ujjai kötéldarabot dédelgettek.– Mit tudom én – mondta végül. – Én akkor érzem jól magam, ha nyugodt a fa – dobbantott –, nem pedig táncol. És Koru sem fogott soha nagyhalat, pedig a bandájával gyakran merészkedik a Szemöldök-szigeten túl.– Az semmit se jelent – ellenkezett Jacuro váratlan hévvel. – Koru akkor se kapna el egy palackorrút, ha az beleugrana a csónakjába. Vak és ügyetlen, a cimborái sem különbek. – Nem úgy, mint, testvérem. Nem úgy, mint mi.Jeni beleköpött a vízbe, jelezve, hogy részéről felesleges a további vita, és elfoglalta helyét az orrban. Jacuro elengedte a Kiotót. A kis dzsunka megiramodott. Délnek futottak, a zen szülőhazájába, a Szemöldök-szigetek és az Állkapocs közötti vízszurdokban lavírozva. Több szó nem esett köztük. A szárazföld barnája elolvadt a tengerkékben, a daibák tövében horgonyzó, szánalmas őrnaszádok árboccsúcsai fekete pontokká zsugorodtak. A hosszúhullámok könnyedén emelték fel a Kiotót, majd hanyagul ejtették a mélybe. Jacuro rögzítette a kormánylapátot, és előrelépett Jeni mellé, az orrba. – Hé – köszöntötte a cimbora –, ilyen biztonságban vagyunk? Egy finom legyintés a bálnától, és már úszunk lefelé. – Ne is álmodj bálnáról – mondta Jacuro, és letörölte arcáról a sós permetet.– Én álmodhatok róla – jött a válasz, amit éles sirr-surr hang kísért: Jeni egy embermagasságú, egyélű szigonyt csiszolt –, csak ő ne álmodjon rólam. Az lenne a legjobb – sirr-surr –, ha éppen szenderegne, amikor gyöngéden megölnénk. Észre se venné.Jacuro csak somolyogni tudott ekkora tudatlanság hallatán. Sarae elvette a maradék eszét is, gondolta, és szeretettel pillantott nagydarab barátjára. Semmi kétsége nem volt a felől, hogy Jeni habozás nélkül belevágja a bálna púpjába a szigonyt, ha alkalma nyílik rá, és azt is tudta, hogy a Kiotó úgy fog tapadni a zsákmányhoz, akár egy pióca – és ő? Addig fogok a lapátnál állni, amíg a karom le nem esik a fáradtságtól, döntötte el, és összeszorította a fogát; csak szólítson elő egyet Benten, a vizek ura a „mélyek mélyéből”, a többi a mi dolgunk, Jenié és az enyém.Hirtelen nem tűnt olyan lehetetlennek a küldetés. Noha bálna ritkán vetődött Edo magasságába, a Benten-szentély őrzött egy hófehér bálnacsontot, amit most az ő gyertyájuk lángja fest turmalinpirosra. Jacuro anyjára és tündéri húgaira gondolt (a legnagyobb húszéves volt, kelmefestő), és elfüttyentette magát. – Mi az? Látsz valamit? – Jeni félbehagyta az élezést, és kiegyenesedett.– Ha így volna, nem füttyögetnék – mondta Jacuro –, hanem üvöltenék, ahogy a torkomból kifér.– Felesleges, testvérem. Szeretnéd, ha Koru idecsődülne a zsiványpofájú csapatával? Jól leszakítottuk őket. Nézd! Az Állkapocs! Az Állkapocs fekete, alacsony kőpadjai jobbra, nyugatról rajzolódtak ki előttük, vékony habpáncéllal bevonva alvó teknősöknek látszottak. Jacuro emlékezett, hogy néhány zöldfülű rajtavesztett már, amikor hálót dobott rájuk.– Innen jöttek a Fekete Hajók – Jeni hangja elcsuklott, de megemberelte magát. – Neked nem kell mondanom.– Aznap halt meg az apám. Tíz éve – megrázkódott.– Mit tennél, ha meglátnád?– Hagyd abba, Jeni! Nagyhalra cserkészünk, elfelejtetted? A Fekete Hajók nem jönnek többé. Ha jönnek – Jacuro tétovázott –, a daibák riasztják a Császári sárkányflottát.– És a daibákat ki riasztja?Jacuro mérgesen pillantott a cimborára. Jeni lehajtott fejjel simogatta a szigony élét, majd próbaképpen megmarkolta, és maga elé tartotta. Az Állkapocs zúgása elnyomta ugyan a szavait, de Jacuro elcsípett néhány szótöredéket. Barátja a fegyvert alkalmasnak találta egy Fekete meglékelésére is. Újra elhúzta a száját. Jeni se bálnát nem látott, se Fekete Hajót, különben nem mondana ilyen szamárságot. Nekünk az utóbbi nem kell, tette hozzá, és hátralépett a kormánylapáthoz, mert a Kiotó, megérezve a sziklák közelségét, veszélyes bukdácsolásba fogott, amelynek csúnya vége lehet, ha nem lovagolják meg a szelet. Kibogozta a kötelet, és egész testével nekifeszült a lapátnak. Noha Jeninek nem említette, emlékezett a Feketék Kapitányára, a Kimondhatatlan nevű emberre, aki hosszú, göndör szakállába fekete gyöngyöket fűzött; élénk, apró, szürke szeme volt, akár a bálnának, két meztelen penge himbálózott oldalán, míg ruganyosan lépkedett végig a bíbor gyékényen, amit elé terítettek az udvaroncok. A tömeg (túlnyomórészt rongyos henin és tea, akiket az Udvar nem tartott nyilván, ezért nem-létezőknek tekintett) némán hullámzott a Palota előtt. Anyja megmutatta neki a Kapitányt. Ő pusztította el az apádat, mondta, és ő akkor megfogadta… mit fogadott meg? Kölyök volt még, és a Kiotón nem száradt meg a festék.Jeni szisszenésére riadt fel.– Hej oda! Hej oda! – suttogta a cimbora, és izgalmában kibokótáncot járt a Kiotó fenekén. – Hé, testvérem! Ott fúj! Ott fúj!Jacuro üveges tekintettel meredt előre. Nyugaton, az Állkapcson túl, ahol az ég és a tenger akvaminkékje összeért, halvány fehér páraoszlop gomolygott. Néhány másodperc múlva sötét tömeget vélt felfedezni a csík alatt, amely lomhán araszolt dél felé, és feléjük tartott. Az istenek meghallgatták őket? – Maradj csöndben – Jeni bólintott. – Szépen ráúszunk, és te megölöd. Csak nyugodtan.– Egy csontját elvisszük a Benten-szentélybe.Jacuro biccentett. Most eszmélt rá, hogy fogát még mindig összeszorítja. Lazítani kell. Lágyan rávezette a Kiotót egy hullámhátra, majd lebuktatta egy finoman porzó völgybe, ahol szinte fekete volt a víznövényzet… élvezte a játékot. A bálna nem veheti észre őket.– Elmegy – mondta ekkor Jeni. – A mindenségit, testvér, elmegy! Hová rohan ez a jószág? Hé, gyere vissza azonnal! El a széltől a csónakot!Jacuro nyaka begörcsölt. Elforgatta a fejét a másik irányba… és úgy is maradt. Hatalmas árnyék siklott a tükörszerű vízen. Egy hajó. Nem is akármilyen. Fekete háromárbocos. Orra szétfeszítette a hullámokat, amelyek szilánkokra törtek az oldalán, akár az üveg. Megszédült. A Fekete Hajók visszatértek! A bálna őket fedezte fel, nem a kicsi Kiotót. De már mindegy. A vízi óriást elnyelte a mélyek mélye – talán egy év múlva tér vissza, talán sohasem.– A daibák – hallotta ekkor Jenit. Cimborája izgatottan kalimpált, és az evező felé lódult. – Riasztanunk kell a daibákat, mielőtt rátör Edóra ez a bestia! Nem hallod, testvér! Fordítsd meg a hajót, fordítsd meg azonnal! Fene azt a bálnát, Jacuro! Nem hallod?A Kiotó nyekkenve zuhant egyik vízkútból a másikba. Jacuro már nem látta a bálnát. Hurkot vetett a lapátra, és az csendesen orrba lépett. Előrenyújtotta karját, és szemét a legközelebbi fekete óriásra szegezte, amelynek fedélzetén fehér ruhás alakok himbálóztak mozdulatlanul, akár a piacon a zsinórra felfűzött, sápadt hasú halak. Köztük egy szakállas óriás, két karddal az oldalán.– Hé! Mit akarsz a szigonnyal, te bolond? – Jeni felüvöltött és a cimborára vetette magát, de elkésett. A lendület mindkettőjüket a vízbe sodorta. A fegyver villogva, nemes ívben szelte a levegőt, majd eltűnt a fedélzet sötétjében. Éles kiáltás harsant, majd még egy. A Fekete Kapitánynak nyoma se volt a hatalmas vitorlás parancsnoki hídján..A víz szinte forrt körülöttük, a hullámok átcsaptak fejük felett, nyíltak és összezárultak, akár Benten isten tenyere. Jacuro látta barátja hatalmas nyílt szemét, pupilláját, amelyben a feléjük nyomuló fregatt tükröződött, érezte meztelen tagjain a habok hideg csípéseit, majd a mély felmordult, és ők alázuhantak.A Kiotó részegen, kiszolgáltatva botladozott.A Fekete Hajó parancsnoka nélkül is rendületlenül tartotta az irányt, darabolta a hullámokat, és mindent, amit eléje vetett a víz.

Ha könyvet akar rendelni, azt megteheti az E-mail az Anonymusnak menüpontra kattintva. A kiadó a kért könyvet postán juttatja el, s a csomagban természetesen áfás számlát is küld.
© 2006-2007. Anonymus Kiadó. Minden jog fenntarva!