HÍREK
 KÖNYVEK
 MEDICUS ANONYMUS
 SZERZŐK
 TÁRLAT
 LINKEK
 E-MAIL AZ
 ANONYMUSNAK
 Bejelentkezés

  « Felhasználó

  « Jelszó

 
 Regisztráció
 Keresés

 

 

Hajgyógyászat. A haj és a fejbőr betegségei

Sorozat: Biofil Egészségkönyvek


Részlet:

Az egészséges haj

 Egy kis hajtörténelem

Talán nincs is még egy olyan része szervezetünknek, melyet ennyire megtépázott volna a divat vihara és a szépség történetének ilyen fontos fejezetét alkotná. A hajnak – akárcsak a test egészét borító szőrzetnek – valaha fontos gyakorlati funkciója volt: védelmet nyújtott a leégést, bőrrákot okozó napsugárzás, a hideg és a fizikai ártalmak (bunkósbot…) ellen. Ma inkább esztétikai, szimbolikus szerepe, szexuális vonzereje van: a szépségideál fontos része a hosszú, nőknél selymes, férfiaknál dús, sörényszerű haj (az ókorban számos népnél ez a hatalom, az erő jelképe volt: vezetőik gyakran hatalmas parókát hordtak, de például a bibliai Sámsonnak is a hajában rejlett az ereje.  

Ha már a Bibliánál tartunk, az őskeresztények másképpen vélekedtek – Pál apostol például így írt a korintoszbélieknek: ha a férfi hosszú hajat növeszt, szégyenére válik. Ha viszont az asszony növeszti meg haját, díszére van, mert haját fátyol gyanánt kapta.

A következő századokban a keresztény Európában, tehát  Szent István óta Magyarországon is egészen a legutóbbi időkig (a parasztság körében a 20. század közepéig) csak a leányok járhattak hajadonfőtt. Sőt, így kellett járniuk: erre utal az eladó lányt jelentő hajadon szavunk is.

A lányok haját nem nyírták: születéstől kezdve növesztették, s másfél-kétéves kortól egy vagy két copfba fonták. (A haj lenyírása megszégyenítésnek, büntetésnek számított: boszorkányok, kétes erkölcsű, házasságtörő nők osztályrésze volt.). A homlok fölötti ún. elő­haj nagylányos fésülése jelezte, hogy a leány már készül későbbi asszonyszerepére. Országszerte elterjedt volt – hol büstek, hol sederítés, semer­getés, haj­sodrék, másutt pödrés, pedrés,  sodorítás, södö­rítés néven – az előhaj testesítése, sodrása is. A copfot is vastagították: ágait vászoncsíkokba, a kész fonatot díszpántlikába csavarták. Ünnepre a fonat több (3, 5, sőt 12) ágból is készülhetett. A csúcs a Pest környéki 24 ág volt. A fonatokat az ország különböző részein krá­kónak, kacskának varkocsnak, kankónak, bre­kocsnak, hátsó fon­csiknak, tyi­kának, cicának, kitának stb. nevezték. A lányt általában az anyja fésülte meg. az ünnepi frizurához már előző este megtörténtek az előkészületek: pl. a kukoricatorzsa hamujából főzött vízben mosott hajat éjszaka apró fonatokban vagy orsóra tekerve szárítva hullámosították.

Az asszonyok viszont, miután menyasszonyból asszonnyá konytolták őket, nem járhattak többé hajadonfőtt, még otthon sem. Lefekvéskor a főkötőt, kendőt vették le utoljára, reggel ezt vették fel először. Legegyszerűbben a hátihajat fonatlanul megsodorva vagy befonva belegyűrték a főkötőbe. Gyakoribb volt, hogy pálcikára, két végén kihegyezett fa- vagy csonttűre, később kontyvasra tekerték. A konty helye tájanként, de a nő korával is változhatott (volt, ahol  az idősödő asszony kontyát egyre mélyebbre tűzték).

Ami a férfiakat illeti, a honfoglaláskori magyarok tar fejet hordtak. (Az István ellen lázadó Vata  pl. fejének leborotválásával is jelezte keresztényellenességét). Habár a magyarság hajviseletével is igyekezett hasonulni a kereszténységhez, a folyamatos keleti – tatár, kun, török – hatás újra és újra divatba hozta a borotvált fejet, amely aztán a 18. század második felétől ment ki a divatból, a 20 század elejére már csak a világtól elzárt moldvai csángó férfiakon volt látható. A tar divat ciklikus voltával ellentétben a hosszú haj mindig kedvelt volt. A férfimunkát akadályozó hajtincseket szíjjal, fésűvel stb. felkötötték, befonva rögzítették. Ennek változata, a körhaj a városokban a reformkorban terjedt el, s a körhaj mellett hívták kerekített, félkerék hajnak, bundás hajnak, sőt fazékban nyírott hajnak is – mert hogy gyakran a fejre húzott fazék pereménél nyírták körül. A 19. század végén már csak alföldi pásztorok hordták.

Az angolosan felnyírt és bal oldalon elválasztott rövid hajat a 19. század közepén kezdték el viselni a városi tisztviselők. Vidéken-falun (ahol  a városi „németekben” a szabadságharc elnyomóit látták) csak a kiegyezés után, a 20. sz elejére lett általános – amikorra a városi férfiak zőme már a hátrafésült frizurát hordott.*

  Egy kis hajélettan

 Mindenekelőtt tisztázzuk, milyen is az egészséges haj. Ahogy bőrünk minősége sem egyforma, úgy természetesen megkülönböztetünk hajtípusokat is. A vékonyszálú, selymesebb tapintású hajjal rendelkezők hiába álmodoznak hajzuhatagról, ez csak a vastagabb szálú, dúsabb hajúaknak adatik meg. Egyvalamiben azonban megegyeznek: az egészséges haj tiszta, csillogó, fényes, végei nem töredezettek vagy felhasadtak, alattuk a fejbőr nem korpás.

Hajkoronánk nem csupán dísz, hanem védelmi funkciót lát el. Erre a legkiválóbb bizonyíték a tar fejtetőn nagyobb gyakorisággal előforduló – napfény okozta – bőrdaganatok illetve szaru-rendellenességek kialakulása. A haj egészségi állapotunk egyik legjobb mutatója is, hiszen különböző betegségekben (pl. vérszegénység, pajzsmirigybetegségek – de erről a későbbiekben bővebben is lesz szó), stressz hatására hajunk és körmünk fakóvá, töredezetté válhat, sőt, hajhullás kezdődhet.

Hajszálaink különböző fehérjékből és ásványi anyagokból álló élettelen – sérülésük után regenerálódni képtelen – képződmények, kialakulásukhoz számos aminosavra (legfontosabb közülük a kéntartalmú cisztein) és ásványi anyagra van szükség. A hajszál a fejbőrben található szőrtüszők „terméke”. A szőrtüsző bőséges saját vérellátással rendelkező tömlő- illetve zsákalakú kis szervecske (a formájáról kapta az orvosi – latin – nevét: folliculus, amely magyarul bőrzsákot, tömlőt jelent), amelynek nyílásából nő ki a hajszál. Hajszálaink vastagsága tulajdonképpen e szőrtüsző-nyílás nagyságának a függvénye. A hajszál termelésében a legfontosabb terület a szőrtüszőben rejlő hajhagyma mélyén található, gyorsan osztódó sejtcsoport, az úgynevezett mátrix (magyarul: anyasejtréteg). A mátrix sejtjei osztódásuk közben felfelé tolódnak, majd fokozatosan átalakulnak a hajszál egyes rétegeivé. A mindennapi szóhasználatban a hajgyökérzet alatt a szőrtüsző és a hajhagyma egységét értjük.

A szőrtüszőbe apró faggyúmirigyek ürítik olajos váladékukat, amely elősegíti a növekvő hajszál kicsúszását a szőrtüszőből, másrészt, bevonatot képezve rajta, védi a hajszál külső rétegét. A szőrtüszők mellett apró izmok találhatók, amelyek összehúzódva a szőrszál felmeredését idézik elő. Ezt a jelenséget figyelhetjük meg, ha a hideg vagy izgalom, ijedtség hatására libabőrössé válunk, „égnek áll a hajunk”.

Maga a hajszál három fő rétegből: a legbelső velőből vagy hajbélből (medulla), a középső kéregből (cortex) és a külső hámrétegből (cuticula) áll. A medulla a hajszál közepén található vékony csatorna, mely pigmentet, illetve őszülő haj esetén – a pigment helyén már csak – levegőt tartalmaz, vastagsága egyénenként változó. Van olyan haj is, amely nem tartalmaz medullát. A legvastagabb a középső rész, a cortex, melyben kénhidak által összekötött fehérjekötegek futnak, míg a külső rétegen, a cuticulán úgy helyezkednek el a sejtek, mint a cserepek a háztetőn, ezáltal védve a hajszálat a külső behatásoktól (a cuticula sejtjei elnyelik például az ibolyántúli sugarakat is).

 Fejünkön felnőttkorban általában száz–százötvenezer szőrtüsző található, tehát négyzetcentiméterenként átlagosan 250–300. Ez a sűrűség az életkor előrehaladtával fokozatosan csökken. A sűrűség összefügg a hajszínnel is: a vörös hajúak fejbőrén nyolcvan-kilencvenezer, a feketékén százezer, míg a szőkékén százötvenezer hajszál található átlagosan.

Egy-egy szőrtüsző az élet során húsz-harminc új hajszálat növeszt. A hajszál havi egy-másfél centimétert nő, nyáron többet, mint télen. 

 A hajciklus

 Minden hajszálnak három ciklusra osztható, kb. kettőtől hat évig terjedő élettartama van. Ezek:

– aktív (növekvő, termelő) (anagén) fázis

– átmeneti (katagén) fázis

– nyugalmi (telogén) fázis

A szőrtüszők illetve a hajszálak nagy része a fejbőrön termelő illetve növekvő (anagén) fázisban van. Ez az aktív szakasz átlagosan három évig tart: ebben az időszakban a mátrixsejtek folyamatosan osztódnak, aminek révén a haj naponta mintegy egyharmad millimétert nő.

A növekvő fázist egy-két hetes átmeneti (katagén) fázis követi. Ebben a szakaszban a mátrixsejtek osztódása leáll, a hajszál leválik a papilláról, s kifelé, a szőrtüsző szája felé mozdul.

Végül, a hajszál nyugalmi (telogén) szakaszában, amelynek ideje három–négy hónap, a hajszálat már csak a szőrtüsző hámja tartja, amely lassan elszakad, s a haj bunkós végű hajként kihullik: eközben bent a szőrtüsző mélyén újraindul a mátrixsejtek osztódása, azaz az új hajszál növekedése.

A hajciklus tehát az aktív (anagén) fázisból az átmeneti (katagén) és a nyugalmi (telogén) fázisokba való átmenetekből, majd az anagén fázisba való visszatérésből áll.

A hajváltás folyamata szerencsére nem egyszerre megy végbe (gondoljunk csak bele: bizonyos időközönként megkopaszodnánk, majd újra kinőne a hajunk), hanem egy olyan aszinkron – vagyis nem egyidejűleg, nem egyszerre lezajló – folyamat, amelyben a hajszálak átlagosan 95 százaléka növekedésben, 5–10 százaléka pedig nyugalmi állapotban van. (Az újszülötteknél a haj növekedése még nem aszinkron módon zajlik, hanem az összes szőrtüsző azonos fázisban van, és csak az első életév végére alakul ki a szőrtüszők emberre jellemző aszinkron hajtermelése.)

 

Normál esetben naponta kevesebb, mint száz, hajmosás közben és után azonban nagyobb mennyiségű – akár több száz – már nyugalmi fázisban lévő hajszál hullhat ki.

Ha könyvet akar rendelni, azt megteheti az E-mail az Anonymusnak menüpontra kattintva. A kiadó a kért könyvet postán juttatja el, s a csomagban természetesen áfás számlát is küld.
© 2006-2007. Anonymus Kiadó. Minden jog fenntarva!